Nemcsak az időjárás, mi magunk is folyton változunk. Olykor „beborulunk”, máskor „kiborulunk”. Mindkét helyzetben fordulatot jelent a felvillanó fény, amikor „észhez térünk”, belátjuk: nem a világnak kell hozzánk igazodnia, nekünk kell felemelkedni, irányt váltani.

A nap szülötte nem hagyott ránk nagy életművet, feladatát abban látta, hogy a szomorúakat örömre hangolja. Dalokat, nótákat, operetteket szerzett, népi énekkarokat szervezett, hogy a búslakodókat az élet derűs oldalára csábítsa.

Az egyhangúságot, az unalmat az ember csak rövid ideig viseli el, agyában rövidesen működésbe lépnek az önserkentő folyamatok, amelyek érzelmi változást eredményeznek. A borút derű követi, a psziché így kiszabadul nyomasztó magányából.

A lélekbúvár szerint a pszichikum csatatér, ahol az ösztönös, a tudatos és a felettes „én” örökös küzdelmet folytatnak egymással. A belső harc túlnyomórészt a tudat alatti szférában dúl, a konfliktusok egy része már kora gyermekkorban jelentkezik. Hogy az ember a közösség előtt megszabaduljon az elfogadhatatlan, ösztönös megnyilvánulásoktól, elfojtja azokat, ám ezek az indulatok nyomot hagynak lelkében. Később jelentkeznek különböző formában. A pszichoanalízis az elfojtott indulatokat igyekszik feltárni, hogy egyensúly jöjjön létre az ösztönös, a tudatos és felettes „én” között. A lelki egyensúly ily módon kezelhetővé válik. Ady erre a lelki folyamatra érzett rá, amikor papírra vetette: „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke!” Kibékülni önmagunkkal, elfogadni önmagunkat, felismerni önmagunkban az egyszerit, a megismételhetetlent – ezt nevezzük önismeretnek, amire életművészet épülhet.

A mitológia, és benne az emberi képzelet a küzdelmes emberi lét fel-felvillanó fényeit vetíti elénk. Ikarosz a végtelenre vágyik, Hermész határokat hagy maga mögött, az istenek eszén is túljár, Odüsszeusz új világ felfedezésében leli örömét, Szókratész filozófiájában a lét és nemlét határát tologatja, Don Quijote a fellegekbe emeli a szürke, hétköznapi valóságot.

A technikai kultúra az ellenkezőjét teszi, a kényelmi igények szolgálatába áll, a könnyebb megoldást választja. Elkényelmesedünk önmagunk szellemi igényeinek gyarapításában, közösségi kapcsolataink ápolásában. Kikerüljük a kényes, feszült helyzetek megoldását, ami a lelki erőfeszítések lassú feladását eredményezi. Könnyebb egy-egy feszültségoldó tabletta beszedésével áthangolódni, mint a probléma megoldásán töprengeni, megoldást keresni. Egyszerűbb panaszkodni, másokra hárítani belső terheinket, mint önmagunkkal szembesülni.

A lét határait feszegető sorsdrámák helyett a szórakoztatóipar kínálatát választjuk. A kommunisták is felismerték a tömegszórakoztatás feszültségoldó jellegét. Várva várt eseménynek számított a szilveszteresti kabaréban egy-egy párttag, netán a pártvezér visszafogott kipellengérezése. Ha a színész szövege a cenzúrán átesett, de ő belelovalta magát a poénoknak tűnő változatokba, vállalnia kellett a következményeket.

A „beborulás” és „kiborulás” hatékony ellenszere a lazítás, a psziché görcseinek feloldása. A pletyka szláv eredetű szó, ami nyilván nem azt jelenti, hogy szláv találmány lenne. A pletyka egyidejű az emberiséggel. Boldog paradicsomi állapotunk utáni bűnbeesésünk öröksége, az ősbűn fullánkja. Pletykálunk, mert nem tökéletes lényként jövünk a világra. Pletykálunk, mert bizalmas viszonyba akarunk kerülni a hozzánk közel állókkal. Mások hibáit kibeszélve megkönnyebbülünk, érezzük, hogy közös titkunk van. Jelezzük is a bizalmas személy felé irányuló kegyet: „Csak neked súgom meg.” A pletyka háromszögű képződmény. Ősi tapasztalat, hogy bizalom csak két ember között jöhet létre. Ha ebbe belép egy harmadik személy, a kettő összefog, a harmadik kiesik az intim szférából. Tévhit, hogy a férfiak kevesebbet pletykálnak, mint a nők. A politikába, a mindennapi élet eseményeibe ők is beépítik a pletyka elemeit. A múltban a nép vezetőjét mitizálták, az udvaroncok arról áradoztak, hogy a vezér az istenek kegyence, zsigereiben hordja a rátermettséget. A háttérben viszont azt suttogták: nem lehet ráismerni, a dicsőség fejébe szállt. Annak idején az inkák egy-egy alattvalót lefejeztek, hogy a vezér tekintélye nagyobb legyen. A hatalom sok esetben súlyos személyiségtorzulással jár, ami csemege a pletyka számára.

A karikatúra is ebbe a tárgykörbe tartozik. A karikatúra túloz, a nagy orrot annyival növeli, amennyivel kicsinyíteni kellene, a karikalábat annyival görbíti, amennyivel egyenesítenie kellene ahhoz, hogy normális láb legyen. Ám ez valójában hasztalan erőlködés: orrunk nem lesz kisebb vagy nagyobb, és lábunk sem lesz sudárabb attól, hogy a karikaturista ferdeségeinket felnagyítja. A karikatúrán nevetünk, miközben feledjük gondjainkat.