Senki sem annyira ismert és ismeretlen, mint Isten

Audio file

Oláh Miklós egyházfő születési évfordulóján lépjünk a mai ember számára idegennek tűnő teológia területére.

Évezredekkel ezelőtt Isten a csipkebokor lángjából szólt Mózeshez, és azóta zsidók és keresztények folyton e teofániára emlékeztetnek. A Bibliában számos információ rendelkezésre áll, Isten mégis titok marad. A hívő ember hitét is olykor beárnyékolhatja a kétely, hiszen a misztérium árnyékában él főleg akkor, ha a titkok titkát, Istent akarja megközelíteni. A nap szülötte az Istenről szóló beszéd fennkölt jellegével és annak nehézségeivel folyton számolt.

Nemcsak Krisztustól kérték egykor a tanítványok, de napjaink teológusától, papjától is joggal elvárják, hogy hitelesen, a mai ember számára elfogadható módon szóljon Istenről. Az elvont fogalmak keretében bemutatott istenkép vajmi keveset mond az istenkereső számára. Arról az Istenről kell szólni, aki az emberiség történetében elérhetővé, megragadhatóvá lett. „Csakis a közénk érkezett Krisztus vezethet el Isten titkához” – állítja Hippó püspöke. A karácsony varázslatos csendjében arra a gyermeksírásra kell gondolnunk, amelyben benne van minden feljajdulás, zokogás. Krisztus ízig-vérig emberként lépett a történelembe. A láthatatlan Isten Jézus személyében emberközelbe került, emberi szavakkal szólt hallgatóihoz, ezért Jézusról szólva Istenről beszélhet az ember.

Az ember csak ködös képekben tud Istenre gondolni, csak dadogva tud Őróla beszélni. Számára a hatalmas Isten lenyűgöző, ugyanakkor megfoghatatlan titok marad. Jézusban az az ember jelent meg világunkban, aki az élet és halál dialektikáját feloldotta.

A Jordán partján elhangzott kijelentés: „Ez az én szeretett Fiam”, és a kereszten felsíró kiáltás: „Én Istenem, miért hagytál el engem?” között mély szakadék tátong. Az Atya bemutatja a Jordán partján Jézust a világnak, és ettől kezdve mintha lassan visszahúzódna, eltűnne Jézusban az Isten, és egészen emberré válna. Az Istentől való elhagyatottság érzése, a távollévő Isten utáni kiáltás az evangéliumi tudósítások megdöbbentő valósága. Jézus szenved, vért verítékez, és magára hagyva, kitaszítottan hal meg a kereszten. A napjainkban megélt lelki válságot, mintha Isten nem léteznék, mintha Isten végképp elhagyta volna az embert – Jézus teljes egzisztenciális mélységben éli át, ezért kiáltja a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Jézusnak e felkiáltásában a karácsonyi romantika köddé foszlik, ettől a panasztól újra meg újra megborzadunk. Ez a keserű életérzés a történelem folyamán tömegeket kínoz. Milliók ugyanazt panaszolják: Hol van az Isten? Elhagyott, távol van, nem segít a bajban!

Lehetetlen Jézus titkát megérteni, ha csak a jászol gyermekére, Galilea vándorára gondolunk, és elfeledjük a keresztet, nem közelítjük meg Jézus elhagyatottságának titkát. Áprilisban, húsvéti időben arra kell gondolnunk, hogy a nagypéntek véres eseményében Isten Jézusban emberi arcát mutatta meg a világnak. Napjaink embere istentávolban él. Amint Jézus hívta az első tanítványokat, úgy szólítja meg a mai csüggedő embert is, hogy őt látva, tapintva, az élő Istennel találkozzék. És ha a töprengő elmélyül Jézus keresésében, hitetlen tamási magatartásában döntő fordulat következik be, és örömmel kiált fel: „Én Uram, én Istenem!”

Pál apostol nyomatékkal mondja: „Egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért.” (1Tim 2,5) A hit ideológusai, a teológusok számtalanszor tapasztalják, hogy bármily remek, tudományos istenbizonyításra vállalkoznak is, munkájuk nem hozza meg az elvárt eredményt. Isten folyton kicsúszik érvrendszerükből, fejtegetéseikből. Egyre inkább a nagyobb, az eszmefuttatás kereteit szétszakító Istennel állnak szemben. „Isten nagyobb szívünknél” – mondja az apostol, a végtelen Isten az értelmet is messze felülmúlja.

Meglepő, hogy Jézus egyetlen istenérvet sem fogalmazott meg, ami a kételkedő ember számára mérvadó lehetne. Jézus érvek helyett tetteivel, életével mutatott Istenre. Szükséges ugyan Istent az értelem fényénél keresni, mégis igaz: Istent nem „objektiválni”, nem elképzelni, meghatározni, hanem élni kell.

Jézus isteni arcát belepte az evilág pora, még tanítványai sem látták meg mindig személyében Istent. Ő azonban azt állította: Aki őt látja, az Istent is látja. Minden idők legnagyobb istenélménye azért a Jézussal való találkozás marad. Aki Jézust következetesen, szenvedélyesen keresi, az előbb-utóbb Istenre talál.