„Rejtőző Isten vagy…” (Iz 45)

Audio file

Ki nem játszott kisgyermek korában szüleivel bújócskát, ami azzal kezdődik, hogy a gyermek elbújik és kiáltja: keressetek meg! A játékszabály szerint a gyermeket tüzetesen keresni kell, de nem szabad megtalálni. A szülő úgy tesz, mintha nem tudná, hol rejtőzik a gyermek. A mókás keresés végén a gyermek hirtelen felfedi magát, és boldogan kijelenti: itt vagyok, nem találtatok meg!

A gyermekkor boldog emlékét nemcsak őrizzük, hanem felnőttkorban gyakoroljuk is: rejtőzködünk. Az édenkert színes leírásában az ember első tapasztalata a bűnnel kezdődik: az ősszülők megszegik a parancsot, és elrejtőznek. Ádám óta az ember mindig megtalálja a rejtőzködés különféle formáit. Miután véget ér a boldog gyermekkor, a felnőtt egyszer csak azon veszi észre magát, hogy titkai vannak. A gyermek szájából elhangzó kis füllentésből a későbbi évek folyamán egyre megfontoltabb mellébeszélés lesz. Vannak szóban és tettben elkövetett hazugságok, előre megfontolt, igazságot elterelő technikák, másokat átejtő praktikák. A módszer különböző, ahány ember, annyiféle, de a lényeg mindig ugyanaz: elrejteni az igazságot. Korjelenség ma a magán- és társadalmi életben a hazugság, szállóigévé lett: hazugság nélkül nem lehet élni! Amint a lázas tevékenység alábbhagy, a tervek, sikerek mámorából a rejtőzködő ember feleszmél, meghallja az Úr lépéseinek neszét, hozzá intézett kérdését: Hol vagy?

Amikor az Úr Ádámhoz kérdést intéz, nyilván nem azt akarja megtudni, hogy Ádám és felesége az édenkert melyik sarkában, melyik bokor mögé bújt el. A kérdés inkább kezdeményezés, felhívás a párbeszédre. Az ember elrejtőzött, szótlan maradt, Isten viszont közeledett hozzá, megszólította őt. Az Úr tudja, hogy a rejtekből kilépni, az igazságot feltárni fájdalmas érzés. Mivé lennénk, mi maradna belőlünk – gondoljuk –, ha nem volna a sok lepel, amelyekkel körülvesszük, felismerhetetlenné tesszük önmagunkat. Soká tart, amíg önmagunk merünk lenni. Időbe telik, amíg az ember végre olyannak mutatja önmagát, mint amilyen.

Hol vagy? Ez Isten első szava a bűnbeesés után. Ezzel a kérdéssel kezdődik Isten és az ember új kapcsolatának története. Ez a történet minden egyes ember életében megismétlődik. Isten valamilyen formában minden egyes ember életében jelentkezik, de az isteni szó gyakran süket fülekre talál, elnyomja azt a világ zaja. Az ember csak akkor adhat választ Isten kérdésére, ha elcsendesedik, kilép rejtekéből, felfedi valódi énjét. A vallás és a művészet szembesíti az embert önmagával, képessé teszi, hogy Teremtője és embertársai felé valódi énjét mutassa.

A próféta rejtőző Istenről beszél, noha Isten nem játszott „bújócskát” az emberrel. Nem Isten rejtőzött el az ember elől, hanem az ember zárkózott el Isten elől. Bukásának következménye: értelme elhomályosult, akarata rosszra hajlóvá lett. A költő is ezen lamentál: „Egy istenarc van eltemetve bennem, a rárakodott világszenny alatt”. (Reményik S.)

Izajás majdhogynem bántó hasonlattal érzékelteti a bűnbe süllyedt ember lelki vakságát: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” (Iz 1,3)

Az idők teljességében az ószövetség szenvedélyes, Isten utáni kiáltása visszhangra talált, a minden emberi elképzelést felülmúló csoda megtörtént: Krisztusban Isten magára öltötte az emberi természetet. A rejtőzködő ember az Istenember ajkáról hallhatta a megszólító igét. A végtelen többé nem ködös, bizonytalan „valami”, hanem személyes „Valaki”. Benne tárulkozik fel az ember előtt mindaz, amit magában és a környező világban hiába keres. Isten egészen közel hajolt az emberhez, emberarcú Istenként jelent meg világunkban. Az ószövetségben az Isten és ember közötti távolság bizonytalanította el az embert, az új szövetségben az istenközelség a botránykő sokak számára. Amint Isten Krisztusban kitárulkozott, felfedte önmagát, úgy az ember sem rejtőzhet el többé Isten elől.

Mael Ferenc, a nap szülötte, Hinni kell című verseskötetében a hitet mintegy követelményként állítja olvasói elé. A „kell” szó a szeretet szótárából hiányzik. A Krisztusban feltárulkozó végtelen szeretet elfogadása nem parancs, hanem lehetőség, ha az ember azt elutasítja, Isten elől rejtőzködik, sorsának kárvallottja lesz.