Álomszerű valóság

Audio file

Gyertyánffy István szülei december 25-én kettős ünnepet ültek: a betlehemi kisdednek és saját gyermekük világra jövetelének örültek. Angyal vitte hírül a pásztoroknak Jézus születését, a szülészet fehér „angyala” közölte a boldog szülőkkel gyermekük születését. Jézus személyében az ég, Gyertyánffy István világra jövetelében a föld szülöttét köszöntjük.

Az evangélisták színes, meseszerű keretbe foglalják a megtestesülés eseményét. Amikor mennyei fényről, az égen feltűnő csillagról, az angyalok énekéről hallunk, már-már azt gondoljuk, hogy meseországba tévedtünk. De nem, karácsony valóság. A karácsonyi híradás nem úgy kezdődik: volt egyszer, hol nem volt, hanem meghatározott időponttal, a történelem legnagyobb eseményével, amikortól az időszámítást vezetjük. Isten nem hitegette az embert: az üdvtörténet folyamán sokszor, sokféleképpen szólt, és karácsonykor Krisztus személyében valóra váltotta ígéretét, eljött világunkba, magára öltötte az emberi természetet. Három kontinens és civilizáció találkozási pontján megtörtént a legnagyobb csoda, Krisztus letette mindenhatóságának jelvényeit, és síró gyermekként megjelent világunkban. Az angyalok a betlehemi éjszakában Isten dicsőségét hirdették, de Krisztus lemondott a dicsőségről, megalázta magát a betlehemi istállóig, a Golgota szégyenfájáig, a kereszthalálig. Lemondott a dicsőségről, hogy az embert megváltsa, üdvözítse, megdicsőítse. Ő, aki mérhetetlenül gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk – hirdette a nemzetek apostola. Szinte felfoghatatlan: Krisztusban a Teremtő teremtménnyé, a végtelen végessé, a halhatatlan halandóvá lett. Születése világra szóló esemény. Ami előtte történt, az mind csak előkészületnek számít, ami utána végbement, az belőle él.

Az apostol el akarja oszlatni kételyeinket, nehogy a karácsonyi eseményt káprázatnak gondoljuk: „Amit láttunk és hallottunk, amit kezünkkel tapintottunk, az élet igéjét hirdetjük nektek.” Krisztus nemcsak a kételkedő Tamásnak, de minden követőjének mondja: Ne légy hitetlen, hanem hívő! Az üdvösség története a szeretet története, amelyet az evangélista így foglal össze: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Istent soha senki nem látta, nem is láthatta, a végtelen szellemet a véges ember érzékszerveivel fel nem foghatja. De Krisztust kortársai látták, hallották, jelenlétét megtapasztalták. A látható alakban megjelenő Jézus a láthatatlan Istent nyilatkoztatta ki a világnak. Aki Jézust látta, az Istent is látta.

Karácsony felvillanó fény, bepillantást enged Isten titkainak mélységébe. „Az Ige testté lett és közöttünk lakozott” – írja az evangélista. Krisztus emberi természete nem valamiféle színházi ruha, amire a szerep végeztével nincs többé szükség. Krisztus az örökkévalóságban is viseli az emberi természet jegyeit. Őbenne visszavonhatatlanul megvalósult az ősi vágy: Isten velünk, közöttünk, bennünk lakó Isten lett. Kilépett végtelenségéből, és a tér és idő korlátai között sorsközösséget vállalt az emberrel.

A történészek az időt korszakokra osztották: ókorról, középkorról, új vagy éppen legújabb korról beszélnek. Az üdvösség szempontjából egyszerűsíthetünk: a történelemnek valójában két nagy korszaka van. A korábbiban az ember várt Istenre, ez volt az ószövetség. Az utóbbi korszakban Isten vár az emberre, ez az új szövetség. Isten vár, számít az emberre. Szent János a karácsonyi örömet követő fordulatra utal, amikor kijelenti: „Övéi közé jött, de övéi nem fogadták be.” Hogy mennyire nem, azt napjaink pogány ideológiája igazolja. A hit nélküli karácsony a karácsonyfára emlékeztet, ami sokak számára csupán szobadísz, ami elszárad, majd kidobják. Csak emléke marad. A vallástalan, liberális nyugati társadalom a karácsonyt az idejétmúlt népi hagyományok közé sorolja, a karácsony lényege sokak számára egyre inkább ködbe vész.

Hit nélkül minden elhalványul, a hit birtokában pedig mindenre fény derül. Ennek a fénynek boldog befogadói, hordozói azok, akik a hit által elfogadják karácsony égi ajándékát. Ők az éjszakában is tájékozódnak, a betlehemi csillagra figyelnek, amint azt a teológus is vallja: „Csillag remeg a víz színén / kutatom, ki vagyok én / két örvény közös lemezén / lebegek várakozva / hallgat a csillagos éj. / Vakít az erős nappali fény / az esti félhomályban / rémít a közelgő éj, / de a csillagfényfényben / csendes derűvel/ megyek a virradat felé.” (Szabó F.: Csillagfényben)