Anyaföld, anyaöl, anyanyelv

Audio file

Ez a három fogalom meghatározza életünket. Az anyaföld porából vétettünk, és az lenne rendjén, hogy oda térjünk vissza, amint azt a Szózat is tudtunkra adja: „Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.” Nem véletlen, hogy külföldre szakadt honfitársaink végrendeletileg hazatérnek. Ez a szellem vezérelte Jakabos Ödönt is, a szenvedélyes vándort, aki a távolban elhunyt Kőrösi Csoma Sándor sírjáról tarsolyában földet hozott. Kőrösi Csoma Sándor lelke most nyugodott meg – mondta a szónok –, amikor a sírjáról hozott földet elhelyeztem szülőfaluja temetőjében.

Karácsony közeledtével letűnt századok festőinek művészi madonnái édesanyánkra, a boldog „madonnára” emlékeztetnek, akinek életünket köszönhetjük. Az anyai szeretet elkísér a sírig, ami a legértékesebb szülői örökség. A védettség élményére, az ősbizalomra épül pszichikai egzisztenciánk. Az anyanyelvet az anyatejjel szívjuk magunkba, fokozatosan sajátítjuk el a szavakat, fejlődik kiejtési, mondatalkotó készségünk. A baba később elfelejti az első gőgicsélő hangokat, de azok érzelmi töltete életre szóló nyomot hagy lelkében. Amint a csecsemőt elválasztják az anyatejtől, és más ízekre, táplálékra szoktatják, úgy az anyatejjel magába szívott hangjelek sem maradhatnak meg kezdeti formájukban. Ezért kell később az anyanyelvet tanulni, tanítani, fejleszteni.

Rejtélyes, hogyan keletkezett a beszéd, hogyan jöttek létre a szavak, miért keletkezett oly sok nyelv? A meglepetés, a fájdalom, az öröm, a sírás hangja nagyjából minden népnél hasonló, de hogyan lett ezekből az artikulálatlan hangokból tagolt beszéd? Hiszen az egyes népeket éppen a világot leíró, tapasztalatokat közlő beszéd különbözteti meg egymástól.

Nyelvünk a régmúltban gyökerezik, akkor született, amikor a mai európai nyelvek még nem is léteztek. Kétezer éves ázsiai és ezerszáz éves európai múltunk maga helyett beszél. Nyelvünk olyan, mint egyetlen darabból álló terméskő, amely állja az idők viharait, amint azt a költő is vallja: „A víz szalad, a kő marad.” Mi meghalunk, anyanyelvünk viszont életben marad. A halandók anyanyelvükben már a földön halhatatlanokká válnak.

A kis népek, kis nyelvek hangoztatása nem szerencsés, mert azt sugallja, hogy ők a kultúra világában is jelentéktelenek. Kis népeknek is lehet ősi, nagy kultúrájuk, mint ahogy politikai nyomásra összeterelt nagy népek is lehetnek ősiség, hagyományok híjával. Ahogy „nem singgel mérik az embert”, úgy a nyelvi kultúrában sem a mennyiség, hanem a minőség a mérvadó. Mátyás király idejében még nagy nép voltunk, népességi számarányunk nagyjából az angolokéhoz volt hasonló. A történelem viharai megtépáztak, most „megfogyva bár, de törve nem”, következetesen kell szellemi örökségünket ápolnunk, jövőt építenünk.

1956-ban kétszázezer magyar vándorolt nyugatra, és akkor Erdélyben még több mint hárommillió magyar élt, a statisztikák azóta aggasztó visszaesést mutatnak. Mi, erdélyi magyarok néppé lettünk, a balsors tett azzá. A szülőföldről távozók közül sokan hosszú évek után sem tudják a szeretteiktől való elszakítottság kínzó érzését feldolgozni. A honvágy a menekültek lelkén sajgó seb. Kevés nép szenved oly sokat a honvágytól, mint mi, magyarok. A határokon túlról Erdélybe küldött zenés üzenetek a szülőföldhöz, az otthon maradottakhoz való ragaszkodás jelei. Az üzenet küldője emeli poharát, szeretteire gondol, és szeme könnybe lábad. A szülő pedig töpreng: gyermeket vállalni, szegénységben felnevelni, majd elszakadni tőle, nagy ritkán vendégként csak viszontlátni, kegyetlen szülői sors.

A demokraták című elbeszélésében Mikszáth művészi formában jeleníti meg Molnár Pál honvágyát, aki lázadóként hagyta el hazáját. Nem volt hajlandó elfogadni az arisztokraták gőgös uralmát. Az újvilágban vállalkozásait siker koronázta, üzletei virágoztak, vagyont, tekintélyt szerzett magának. Egyszer látogatóba jött hozzá feleségének dajkája, aki ajándékba egy cserép fodormentabokrot vitt falujából. A fodormenta illata megzavarta Molnár Pál nyugalmát. Felesége faggatására, hogy miért lett búskomor, folyton azt hangoztatta: az a cserép, Borbála, az a bolondos cserép… a menta, amit az a vénasszony hozott. Amikor Borbála meglátta a könnyet férje szemében, ösztönösen mindent kitalált. Pál – kiáltott fel –, téged a honvágy lepett meg! Igen, Borbála – rebegte szégyenlős, szaggatott hangon. – Utolért. Nagy betegség, haza szeretnék menni. Muszáj, Borbála, muszáj!