Tháliából patália lett

Audio file

Boros László jogi tanulmányokat végzett, de szakmáját nem folytatta, tollforgatásra adta fejét, amit sikeresen művelt – életrajzi adatai ezt igazolják. Alkotómunkái között vígjátékok, kabarék, forgatókönyvek szerepelnek. Az ő korában a szakmaváltás ritkaságszámba ment, manapság már megszokott. Valami újba fogni kockázatos, a kezdeményezőben kérdések merülnek fel: jól döntök, nekem való, sikeres leszek, belebukom? Boros László lépése sikeres volt, a színészek a színpadra írt műveit értékelték, előadták.

A művészek közül a színész igényli leginkább a babért. Talán azért, mert dicsősége tiszavirág-életű. Csak addig él, amíg az őt bálványozó közönség élteti, annak elmúltával ő is feledésbe merül. Egyet-mást feljegyeznek ugyan róla, de ismeretlen marad a leírhatatlan varázs, amellyel égbe emelte, máskor meg pokolba taszította a megjelenített világot.

A rutin minden szakmára rányomja bélyegét, ám ez alól a színjátszás kivétel. Ha a színésznek nem sikerül a belépője, ha rosszul játszik, a varázs megtörik: a díszletek közönséges, ragasztott vásznakká silányulnak, a nézőket kínos érzés keríti hatalmába. Ha a cselekmény nem ragadja magával a közönséget, halva született az igyekezet. De ha az alakítás sikeres, a játék megigézi a nézőket, a fából ácsolt Macbeth-várkastély lépcsőköve a közönség szemében átlényegül.

Az ókori Görögországban napidíjat fizettek a járókelőknek, hogy részt vegyenek a drámai játékokon. A bölcs görögök tudták: a színház katarzisélménye feloldja az emberek lelkében feszülő agresszív indulatokat. Arisztotelész meg is fogalmazta: az államnak oda kell hatnia, hogy a polgárok átéljék a bűnöket megjelenítő játékokat és az azok nyomása alól felszabadító boldog érzést. A klasszikus darabok láttán a mai színházlátogató is hasonló élményben részesülhet. Ha manapság az ókori példát követnék, a színházba járóknak pénzt juttatnának, a templomokban pedig a perselyek kiiktatásával adományt osztanának, mindkét helyen rövidesen telt házat láthatnánk. Templomba járó hívő jegyezte meg: szomszédja legutóbb a 89-és fordulatkor járt templomban, amikor külföldről érkezett segélycsomagot osztottak.

A múlt század elején a Pesti Napló meglepő hírt tett közzé: „Tíz munkanélküli színész koldulási engedélyt kapott.” Thália koldusbotra jutott papjai felpanaszolták, hogy a 12 pengős fizetésből nem tudnak megélni, ezért kértek és kaptak három hónapra szóló adománygyűjtési engedélyt a Magyar Királyi Rendőrségtől, hogy házról házra járva rövid színpadi jeleneteket rögtönözzenek és a bérházak erkélyein bámészkodó lakóktól támogatást kapjanak.

A kommunista rendszer kezdetén a színházakat államosították, az állam magára vállalta a színházak fenntartásának terheit. A színház elvileg betölthette kulturális feladatát, de a szocialista kultúrpolitika szűk pályára szorította művészi tevékenységét. A pártállam az anyagi támogatás ellenében megkövetelte, hogy a színházak saját „művészi” eszközeikkel szolgálják és terjesszék a szocialista eszméket. Olyan darabokat vigyenek színre, amelyekben előtérbe kerül a szovjet és népi demokrata országokban kibontakozó új élet szépsége, lendülete, optimizmusa. A kultúrpolitika a színházat a kommunista eszmék terjesztésének fontos színhelyévé változtatta. A jegy- és bérletárakat drasztikusan lecsökkentette, és különféle reklámkampányokkal vonzotta a munkások, diákok tömegeit az előadásokra. Az idős nemzedék még emlékszik a filmszínházak műsoraira, amelyek kivétel nélkül híradóval kezdődtek. A nézők elé tárták a pártvezér politikai megnyilatkozásait, a munkások körében tett látogatásait, a szocialista ipar és mezőgazdaság csúcsteljesítményeit. Az agymosás évtizedeken át tartott, aminek utóhatása ma is nyomon követhető: sokan ma is visszasírják a régi „szép időket”, aminek szavazatukkal nyomatékot is adnak.

Változott a világ, a demokráciában a színház felszabadult az ideológiai nyomás alól, nem kell többé felsőbb utasításokhoz igazodni. Ma a színház más kihívásokkal találja szembe magát. Reményik közismert versében felkiált: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” A költő a színházat nem említi, noha az a kultúra nélkülözhetetlen fóruma. A templom a hit, az iskola a tudás, a színház a kultúra bástyája volt minden időben. Ma a templom és a színház háttérbe szorult, tanúi ennek a tátongó, üres padok. A templom nem fog végleg elárvulni, az arasznyi földi élet erről gondoskodik. De a színház? Megmarad-e fennkölt erkölcsi magaslatán, vagy lesüllyed a szórakoztatóipar ingoványába?