Fény és árnyék

Audio file

Benkő József református lelkész a mindenkori lelkipásztor temetőben végzett szolgálatára, a temetési szertartásra emlékeztet. Íme egy napjainkban látott helyzetkép.

A fedetlen koporsóban nyugvó holttesten kék virágból font koszorú díszeleg. A temetésre érkezők a kegyelet virágcsokrait a ravatal mellé helyezik, majd részvétnyilvánításra felsorakoznak. Eközben a lemezjátszóról a Kék nefelejcs virágzik a tó partján című nóta dallama hallatszik, majd a szónok emelvényre lép, és elkezdi búcsúztatóját. Kosztolányi versét idézi: „Látjátok feleim, egyszerre meghalt / és itt hagyott minket magunkra (...) Keresheted őt, nem leled, hiába, (...) akárki megszülethet már, csak ő nem. / Többé soha...”

A szónok felvázolja a halott életútját, az életalkony hosszas betegségéről nem ejt szót, nehogy a gyász fájdalmát ezzel is fokozza. Isten nevét véletlenül sem ejti ki, noha a túlvilágra pogányként érkezőt annak idején megkeresztelték, amint azt egy ismerőse suttogta. A szentté avatásnak is beillő életpálya méltatása után a szónok a szívhez szólás újabb módozatát alkalmazza, idézi az említett magyar nóta szövegét: ...koszorút, ha meghalok, a síromra, sírhalmomra koszorúból fonjatok. Még a távoli ismerősök szeme is könnybe lábad. Az idézet hallatán a gyászoló gyülekezet tudomásul veszi, hogy a Kék nefelejcs című dal volt a halott kedvenc nótája. A szertartás adaléka: bejelentik, hogy a halott fia egy beategyüttes tagja, aki apja temetésére külön számot komponált. És a sír felé haladva felhangzik a fülsüketítő dallam. Erdély hagyományőrző vidékein elképzelhetetlen a hasonló látvány, Magyarországon viszont megszokott, egyes helységekben az egyházi és civil temetés egyaránt szokás.

Egy történet szerint a rabbi a távoli helységbe igyekezett, és útközben felkérezkedett egy szekérre. Az útkereszteződésben feszület állt, de a kocsis úgy haladt el mellette, hogy a kalapját sem emelte meg és keresztet sem vetett. A rabbi meglepődött, majd némi gondolkodás után kérte a fogatost: álljon meg, le akar szállni. De hát még messze van a célpont – mondta a kocsis. Sebaj – válaszolt a rabbi, más vallásúval szívesen utazom, de pogánnyal nem.

Világunkban hívők és nem hívők együtt utazunk a modernitás szekerén. Utóbbiak nemhogy keresztet nem vetnek a feszület előtt, mint nagyszüleik, szüleik tették, de egyenesen zavarja őket az utak mentén fel-feltűnő vallási szimbólum. Szerintük templomokban, kolostorokban, múzeumokban van azok helye. Az említett temetésen hívők és nem hívők együtt hallgatták a szónokot, és bizonyára az elmúlás gondolatával foglalkoztak. A temetési menetben több mindenről szó esik, de vallásról, világnézeti hovatartozásról nem ildomos beszélni.

Egyesek egészen természetesnek tartják a civil temetést, mások pislákoló hitük birtokában ragaszkodnak nem annyira a valláshoz, mint inkább a hagyományhoz. Egyházuknak nem fordítanak hátat, vallásukhoz úgy viszonyulnak, mint a férfi, aki még mindig sóvárog asszonya után, noha az már rég hűtlen lett hozzá. Felelevenítik gyermekkori hitük színeit, az égbetörő templomtornyot, a tömjénillatot, a virágdíszben úszó oltárokat, a gyermekkor egéről eltűnt szivárványt.

Szekularizált világban élünk, a hagyományos keresztény világkép a tömegek gondolkodásában megkopott. A fizikában, biológiában, pszichológiában teljesen új világkép körvonalazódik, új embertípus lép színre. Ennek az embernek semmi köze a keresztény középkor hívő emberéhez. Ez az új „teremtmény” alkatrésze a tömegek ellátását végző óriási szerkezetnek, világgépezetnek. Az élet elszemélytelenedésében, a felszabadult ösztönök viharában a modern ember egyre inkább elveszíti önmagát, nem látja világosan maga előtt a célt, amihez igazodjék. Az új világszemléletben már semmi nem emlékeztet a keresztény értékekre. Nincs szükség sem Mózesre, sem a prófétákra, sem Krisztusra, nincs helye abban bűnbánatnak, megváltásnak.

Az új pogány ideológia hirdetői választási lehetőséget kínálnak mindazoknak, akik belefáradtak hitükbe, vagy elég bátrak elutasítani azt. Kínálatuk részigazságot, divatos látásmódot tartalmaz, és mindezt úgy tálalják, hogy a zavaros eszmék világában tájékozódni alig tudó ember azokat ne legyen képes megcáfolni.

Az Úr mindezt előre látta, és tanítványainak feltette a kérdést: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Luk 18,8) Az Úr mégsem látta reménytelennek az elesett ember helyzetét, ezért vállalta a kereszthalált.