„Az igazság szabaddá tesz…” (Jn 8,32)

Audio file

Az igazságszolgáltatást Justicia istennő szobra jeleníti meg, aki bekötött szemmel a törvényszékek előcsarnokában trónol. A kezében tartott mérleg a pártatlan igazságosságot, a kivont kard pedig a végrehajtó hatalmat sugallja. Az eszmei üzenet a gyakorlatban azonban gyakran meghiúsul. Az istennő szeméről a kendőt néha le kellene venni, hogy lássa a valóságot, amit a törvénybíró olykor nem ismer fel, vagy félremagyaráz. A diktatúra idején a kirakatperek bírái pártutasításokat hajtottak végre.

Arisztotelész szerint az embernek két alapvető képessége van: az értelem és az akarat. Az értelem felismeri az erkölcsi normák szerinti jót és rosszat, de az akarattól függ, melyiket választja. A szabad akarati döntés minősíti a cselekedetet. Már az ószövetségi ember előtt világos volt: „Módodban áll, hogy megtartsd a parancsolatokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad… Az ember előtt ott áll az élet és halál, megadatik neki, amit választ.” (Sir 15,15.18)

A szabad akarattal kapcsolatban felmerül a szabadság kérdése: mi a szabadság? Napjainkban felkapott szó, ami a történelem folyamán mindig is izgatta az embereket. Számtalan mozgalom, politikai tömörülés írta zászlajára. A francia forradalom is a szabadság mezét öltötte magára. A forradalmárok azt hitték, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség révén új eszméket kiáltanak világgá, noha mindhárom fogalom sajátos keresztény értékre utal. Kiáltványukból az igazságot „kifelejtették”, márpedig a szabadságnak az igazság szab korlátokat. A korlátlan szabadság szabadosság, az egyéni és társadalmi élet megrontója.

A sorrenddel is némi gond van: sokkal emberibb a fordított sorrend: testvériség, egyenlőség, szabadság. Ha a forradalmárok ezt a sorrendet követték volna, nem került volna sor a kegyetlen vérengzésre. Ha az ellenségnek kikiáltott társadalmi réteget a szabadság nevében nem száműzik, nem rabolják ki, nem hurcolják vérpadra, minden másképpen alakult volna. Egy olyan társadalomban, amelyben egyesek szabadon megteremtik a maguk morálját, nemcsak a vallás, hanem az emberi együttélés alapjai is meginognak. Ha az erkölcsi normák fellazulnak, a lelkiismeret egyre inkább elveszíti érzékenységét, józan ítélőképességét, és lassan a tiltottat is megengedhetőnek tekinti. Még a tolvaj is mentséget talál tetteire, mondván: ő az igazságszolgáltatás jegyében a gazdasági egyenlőtlenségeket igyekszik enyhíteni azzal, hogy az egyesek által igaztalanul összeharácsolt vagyonból juttat a rászorulónak.

A divatos neoliberális szemlélet szerint az szabad, aki mindent megtehet, amit csak akar, függetlenül bármiféle megkötöttségtől. A mindenfajta belső és külső kényszertől való „mentesség” akkor kezd döntő tényezővé válni, ha választ kell adni a kérdésre: mire szabad az ember? Szabadsága ugyanis nem arra szól, hogy folyton válogasson jó és rossz között, hanem arra, hogy véglegesen az igaz és jó mellett kötelezze el magát.

A szabadsággal visszaélő ember menekül a felelősség elől, minden rosszat a körülmények számlájára ír: mindent megmagyaráz: betarthatatlanok a törvények, ellenséges a környezet… sohasem az egyén a hibás, legkevésbé maga a tettes. A középkori ember nem volt bűntelen, de vétkét beismerte, a bűntől szabadulni akart. Ma az ellenkezője történik: a bűntelenség, ártatlanság hangoztatása a divat. Akit nem sújt jogerős törvényszéki ítélet, az bűntelen. Sokak szerint már maga a bűn mint fogalom is kiigazításra szorul, mert az zavarja a mai embert. A „vétek”, a „rossz” múltból örökölt fogalma nem szerencsés, mert bűntudatot ébreszt. Számos alternatív kifejezés keletkezett, úgymint: „félreértette a jogszabályt”, „tévedett”, „nem figyelt kellőképpen”.

Isten korlátozhatná az ember szabadságát, de nem teszi, tiszteletben tartja teremtménye döntését. Az emberre hárul a feladat, hogy felismerje szabadsága lehetőségeit és korlátait. A szabad világban az ember alakíthatja, építheti jövőjét, csodálatos műveket alkothat. Tudományt, művészetet, kultúrát, gazdaságot teremthet magának, de tudnia kell, hogy a szabadságnak ára van, amiért keményen meg kell küzdeni. Nincs igazi szabadság korlátok nélkül. Az ember felelős önmagáért, embertársaiért, a világért. A Mózes által kőtáblákba vésett parancsolatok a jogrend biztosítékai, amire még annak is figyelnie kell, aki az erkölcsi rendet kifogásolja. Az emberi együttélés megköveteli az egyéni szabadság korlátait. A jogállam nem álom, hanem valóság, megóv a szabadsággal való visszaélés lehetőségétől.