Művészetről akkor beszélhetünk, ha egy korábban nem létező alkotást szemlélünk. A művészi alkotás a létrehozójához hasonló: egyedi, megismételhetetlen. Míg a tudományos eredmény mérhető, addig a művészetet nem lehet értékskálán feltüntetni, kimutatni. A különböző művészi irányzatok a formavilág tükröződései, a változó emberi ízlés, ráérzés síkján bontakoznak ki. A portréfestő művész nem elégszik meg a külső hasonlóság visszaadásával, a felületábrázolás hűségével, hanem jellemfestésre is vállalkozik. Az arckép az ábrázolt személy külsejének nem egyetlen pillanatban rögzített mását adja, mint a fénykép, hanem az illető testi-lelki tulajdonságait is sejteti, a szemlélő mintegy belelát az ábrázolt személy lelkébe. Michelangelóról írták: A mester lelket lehelt a hideg márványba, és remekműve befejeztével ezt mondta: „Mózes, szólalj meg!”

A művészet fennkölt, önemésztő hivatás. Az ecset- és tollforgatás kissé hasonlít egymásra, mindkettő folytonos kihívást jelent. Mind a művész, mind a versíró gyakran átéli, hogy próbálkozásaiban a lélek hevülete kövületté merevedik, amit menten megsemmisít. A papírkosarak a megmondói, hogy az alkotás lázában mi minden ment végbe a remekmű létrejötte előtt.

A művészet lényegét sokféleképpen magyarázzák. Egyesek az ember utánzó, játékos ösztönéből származtatják, mások viszont ezt elutasítják. Platónra hivatkoznak, aki a szép ősforrását az eszmék világában vélte felfedezni.

Az ember művészetében van valami, ami a természet szépségéből hiányzik: a lélek, a szellem, az isteni szikra. A művész a természet szépségeinek ábrázolásába belopja önmagát. A természet tele van csodával, de legtöbb ember elmegy mellettük, hiányzik belőlük a rácsodálkozás képessége. Minden művészi alkotás magva valami átélt jelenség, benyomás, ami megérinti a művész lelkét, ami arra készteti, hogy élményét külső formában is kifejezze. Ezt a lelkiállapotot ismerjük. Amikor a hegycsúcson kitárulkozik előttünk a táj, a látvány lenyűgöz, hirtelen nem találunk szavakat. A művész is csodálkozik, de ő abban különbözik tőlünk, hogy képes élményét formába önteni. A látottak bennünk is élnek, csak nem tudjuk kifejezni, megörökíteni. És lám, a művész helyettünk nyilatkoztatja ki a víziót.

A festészet költészet is. A festészetben a szavak helyett a formák, színek, vonalak szólaltatják meg érzelmeinket. A természet elemei csak szimbolikus szerepet kapnak a művészi alkotásban, mert a mester átírással, az elvonatkoztatás képességével egyéni módon fejezi ki mondanivalóját. A felcsillanó fények, színek, formák hatása alá kerülve, a szakmai ismeret bravúrját szemlélve felfedezzük a szépet.

A festészet mellett a fényképezést sem szabad a művészet világából száműzni, noha sokak szerint a fénykép a valóságnak csupán másolata. A művészi fényképkiállítások mást sugallnak. Nem igaz, hogy a fénykép csak azt rögzíti, amit mindenki láthat, és a fényképezésnek legfeljebb csak pillanatnyi emléket megőrző szerepe lehet. Gondoljuk meg: mennyire felszínesek a környezetünkről alkotott benyomásaink. A gyermek tágra nyílt szemmel megcsodál egy érdekes látványt, egy apró bogárral hosszú időn át képes elszórakozni, míg a felnőtt egykettőre nevén nevezi a tárgyat, jelenséget, és többé már nem arra figyel, amit látott, hanem beéri azzal, amit tud róla. Az értelem, a rutin rátelepszik a látványra.

A fényképész művészi megközelítése abban rejlik, hogy megállít egy látvány előtt: egy arc ráncainak szövevényét, egy kopjafa rostjait, egy omladozó fal vakolatrepedéseit tárja elénk, vagy egy kézírás textúráját helyezi a megfigyelés középpontjába. „Ez hát az ember?” – kérdezzük egy-egy arckép előtt, és elsősorban nem a fotó hitelessége foglalkoztat, hanem az emberi arc, az egyetlen, a megismételhetetlen, ami szemléletünk feltárulkozásának ünnepi fénye.

A fotóművész a látvány pontosabb megragadása érdekében ráirányítja a figyelmet arra a kevésre, de lényegesre, ami igazi mondanivalója, üzenete. Alázat és teremtő lelemény, a kettő egymást áthatva, beteljesítve minden igaz művészet alfája és ómegája, ami a művészi fényképezésnek is lehetősége. A kiállított művészi fotók nemcsak a gyermekkori ámulat boldog perceihez vezetnek vissza, hanem azt is megmutatják, hogy a kövek repedéseiben, az arc ráncaiban, a fák ágainak játékos rostjaiban, változatosságaiban az ezerarcú természet tárja fel szépségét. Ezt sejtetik a névtelen falusi mesterek is, akik személyes mondandók helyett feszületeket, fejfákat, díszkapukat faragnak, hogy kifejezzék: az ember egyszerűségében is szépre vágyik.