II. Rákóczi György csúfos lengyelországi veresége után elképesztő nyomorúság szakadt Erdélyre. Három év alatt négy fejedelem került trónra. A korábbi aranykor nagyjai sírjukban forogtak: az ország romokban hevert. Az a négy év, ami a lengyelországi kudarc és Apafi trónra lépése között eltelt, a Basta-korszak borzalmaira emlékeztet. Erdély lakosságának több mint tíz százaléka a betörések és az éhínség áldozata lett. A Bánság magyar kézen lévő része török kézre került, Lugos, Karánsebes, Lippa, Várad elesett. A Székelyföldet a török-tatár hordák feldúlták, Szászsebest, Szászvárost, Beszterce és Marosvásárhely környékét kifosztották. Gyulafehérvárt Bethlen Gábor fejedelmi palotája, a székesegyház, a főiskola könyvtárával együtt hasonló sorsra jutott.

Az égbekiáltó szegénységet az óriási hadisarc tetézte, mindemellett a Krím-félszigeten tatár fogságban sínylődő katonák kilátástalan helyzete emésztette a hozzátartozókat. A tatárok megüzenték, hogy a közkatonákat 50–100 tallér váltságdíj fejében szabadon engedik, de a tisztekért busás összeget követelnek. A vezérek váltságdíja harmincezertől háromszázezerre rúgott. Ezt a váltságdíjat kellett kifizetni a fogságban raboskodó Apafi Mihályért és Kemény Jánosért is. A Krím-félszigeten szabadon folyt a túszkereskedelem. Akit a szegény sorsú szülők nem tudtak kiváltani, azt a tatárok más piacon értékesítették.

II. Rákóczi György hazaszökött, megmenekült a tatár rabságtól, de itthon kétségbeejtő állapotokkal szembesült. Gyászba öltözött szülők, feleségek ostromolták a fejedelmet, hogy vagyonából fizesse ki a váltságdíjat a fogvatartottakért, hiszen a katonák az ő parancsát teljesítették, az ő akaratából vonultak idegen földre. A fejedelem mindent megígért, de alig teljesített valamit. Kemény Jánosnak is egy évet kellett raboskodnia, ezalatt megörökítette börtönemlékeit.

A fogságból szabadult Kemény János hatalomra tört, a korábban megválasztott Barcsay fejedelmet adók, közpénzek elsikkasztásával vádolta, hogy megnyerje az ellentábor tagjait. Barcsay nem vállalta a politikai kötélhúzást, önként lemondott, így Kemény János könnyedén fejedelemmé választatta magát. A vetélytárssal való leszámolás azonban még nem ért véget ezzel. Az új fejedelem a fogoly nagyurat Görgény várába záratta, majd elrendelte a fogvatartott Kővárra való átszállítását. A parancshoz a végrehajtóknak titkos utasítást is adott, akik Szászrégentől nem messze, Kozmatelke határában a vasra vert Barcsayt meggyilkolták, majd sebtében elhantolták. Kemény János megszabadult ugyan vetélytársától, de hatalmát továbbra sem látta szilárdnak, hiszen a Porta hallani sem akart a megválasztásáról.

A fejedelem mindent egy lapra tett fel: az országgyűlésen bejelentette, hogy Erdély szakít a törökkel, országát I. Lipót oltalmába ajánlotta. Kémhálózata nem értesítette, hogy valójában sem a török, sem az osztrák császár nem akar háborúba bonyolódni egymással, ezért Bécs és Sztambul a fejedelem háta mögött titokban megegyezett. A törökkel való szakítás újabb katasztrófához vezetett, elindult a támadás, a muzulmán hadak ismét bevonultak Erdélybe. A fejedelem meghátrált, a császári segítségre hagyatkozott. Az osztrák had bevonult ugyan Erdélybe, de vezérük reménytelennek látta a török túlerővel szembeni győzelmet, azért sarkon fordult, Erdélyt magára hagyta.

A török rövidesen Marosvásárhelyre országgyűlést hívatott össze, hogy Kemény helyett más fejedelmet válasszon, de a váratlan fordulatra senki sem gondolt: egyik jelölt sem volt hajlandó elfogadni a magas tisztséget. A sikertelen kísérletet újabb török katonai megtorlás követte. Végül a török előállított egy addig alig ismert nemest, a krími tatár fogságot megjárt Apafi Mihályt, akit majdhogynem akarata ellenére fejedelemmé választottak.

1661 őszén a védtelen Erdély az ellenséges hadak prédájává vált. Kemény János abban reménykedett, hogy Magyarországon ütőképes csapatot képes verbuválni, és Erdélyt felszabadíthatja, de nem ez történt. A Segesvár melletti Nagyszőlősnél 1662. január 22-én Apafi török–magyar egyesült serege rövid idő alatt felmorzsolta a Kemény-féle magyar haderőt. A fejedelem is itt lelte halálát, Erdély népe pedig viselte az újabb megtorlást.

„Kis ország büntetlenül nem követhet el nagy hibát” – írja a történész. Márpedig az I. Rákóczi György nyomába lépő fia és az őt követő tiszavirág-életű fejedelmek hibát hibára halmoztak, néhány év alatt romba döntötték a korábbi virágzó Erdélyt. A hajdani dicsőségnek csak emléke maradt. Ilyen a történelem: egyik épít, a másik rombol. Erdély romokra épült, és mégis mindig újjáépült.