A magyar történelemben alig telt el évszázad anélkül, hogy azt a társadalom különböző rétegeinek lázongása fel ne kavarta volna. A felkelések, a szabadságharcok befejezése után az indulatok tovább forrtak. A későbbi nemzedékek azonban a történteket koronként más és más formában értelmezték. A győztesek igyekeztek a feledés homályát borítani a véres eseményekre, és sötét színben feltüntetni mind a felkelés indítóokát, mind azok vezetőit. Az idő és a nemzeti emlékezet azonban ellenük dolgozott.
Az 1848–49-es események mély nyomot hagytak a nemzet emlékezetében. A szabadságharc vezérei köré mára már dicső legendák szövődtek. A nemzet megmozdulása, lelkesedése ezeréves történelmünk tábor-hegyi megdicsőülése, mérföldkő, kudarca ellenére is a szabadsághoz vezető út kezdete. Olyan, mint a csiszolt gyémánt, melynek mindenik oldala másképpen töri meg a fényt. Az események tükrében igazolást nyer: ha egy nép talpra áll, felvállalja sorsát, legyőzi az előítéletet, ellenszenvet, felülemelkedik a kicsinyes, önző érdekeken, akkor képes nemzetté magasztosulni, amint azt a legnagyobb magyar is mondta: „Egynek minden nehéz, sokaknak semmi sem lehetetlen.”
Napóleon kijelentette, hogy levakarja a koszt a francia forradalomról. Volt mit lekaparni, a történelemkönyvek lapjai, a korabeli naplók, feljegyzések megdöbbentő rémtettekről számolnak be. A francia parlament átjáróházzá lett, ahová a csőcseléknek szabad bejárása volt, az egyenlőség égisze alatt a vérszomjas randalírozók egyre több áldozatot követeltek. Franciaországban kitört a pokol, mondták Európa népei a történtek hallatán. És mégis, a francia forradalom hallatán csakis az új kor szabad eszméire gondolunk.
Az 1848–49-es szabadságharchoz nem tapadt szenny, erőszakmentes, békés megmozdulásként indult. Azok voltak tisztátalanok, akik később tömegeket igáztak le, kínoztak meg, ártatlanok életét oltották ki. A gyermekkorból alig felcseperedett, a hatalom mámorától megittasult Ferenc József császár vezényelte a hadsereget a magyarság eltiprására. A szabadságharcban tevékenyen részt vevő Gaál József közvetlen tanúja volt a tragikus eseményeknek, a tizenhárom aradi vértanú kivégzésének. Kevésen múlt, hogy a vérpadot megúszta. Akik a bitófa felé induló vértanúkat látták, könnyes szemmel mondták: „A hős férfiak büszke daccal mennek a halálba.” A halálba mentek, és a halhatatlanságba érkeztek. Beteljesedett az Írás: „Ezek a nagy megpróbáltatásból jöttek, fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében.”
Zivataros történelmünk folyamán a sikeres államférfiak, hadvezérek nevét könnyű számontartani, ám sokkal többen vannak köztük, akiknek neve kudarcokhoz, tragédiákhoz fűződik. A múltba tekintve az az érzésünk, hogy nem vagyunk méltók történelmünkhöz. Kérdezhetjük: megbukunk emberi, nemzeti mivoltunkban? Mi mást tehetünk, mint hogy múltunkat vallatjuk, megidézzük a nemzet áldozatainak szellemét, hogy végre okuljunk a történtekből.
A Habsburg katonai megtorlás kezdetén a népet nem kellett mozgósítani. Veszélyben a haza – suttogták mindenfelé, és elkezdődött a nemzet ellenállása. Hazaszólították a távolban harcoló katonákat, huszárokat, honvédszázadokat szereltek fel hetek alatt. Az egyik osztrák katonai jegyzőkönyvben ez a bejegyzés olvasható: „a magyar katona szökésének vélhető oka a hazaszeretet”.
Az ország háborúba sodródott, és nem volt hadserege. Meg kellett hát szervezni, fel kellett ruházni több mint százezer katonát. Elkezdődött a példátlan adakozás. Batthyány Lajos felesége egy mázsa ezüstöt adott a kincstárnak, Károlyiné, az előkelő asszonyság megcsókolta egy várvédő honvéd kezét, mondván: ez legyen a köszönetem azért, hogy a hazáért harcolsz. Lugoson Lévai Mariska, a gyönyörű fiatalasszony azért vált el dúsgazdag férjétől, mert az nem volt hajlandó adakozni a haza javára és harcba indulni. Gyávaságnak számított, ha valaki nem teljesítette a haza iránti kötelességét. És amikor a hősi erőfeszítés ellenére a szabadságharcot vérbe fojtották, a lányok, asszonyok feketébe öltöztek, a templomok harangjai heteken át siratták a nemzet halottjait.
Mi, magyarok, a szabadságharc szellemi örökösei, megosztott nemzet lettünk. Egyesek a haza szó hallatán a küzdelmes múltra gondolnak, mások allergiásak lesznek. Egyiknek könny szökik szemébe, a másik arcán fintor jelenik meg. A környezetszennyeződés ellen küzdünk, de a tudatszennyeződést alig vesszük észre. Kikopnak tudatunkból azok a nemes nemzeti eszmék, amelyek eleinket éltették. Megfeledkezünk arról, hogy az ősök könnye és a vértanúk vére lett a szabadabb világ váltságdíja.