A televízió rendszeres adást közvetít a parlament épületéből, nagy ritkán a színház is részesül hasonló kegyben. A parlamentet és a színházat aligha lehet egy kalap alá venni, noha az országház fóruma gyakran színházra, pontosabban színpadra emlékeztet. Úgy tűnik, hogy a honatyák mind a dráma, mind a komédia műfajában járatosak. A vitatkozás hevében olykor önmagukból kikelve egymásnak esnek, és a törvényhozás székházát küzdőtérré változtatják, amint azt nemrég a szomszédos ukrán parlament épületében is láthattuk. A csatározás hallatán a szunyókálók is felkapták fejüket. A kórházban ápolt honatya a népszerűségi listán rangosabb helyet vívott ki magának, pártja az „igazság” bajnokának nevezte. A magyar parlamentben is gyakran paprikás a hangulat, de tettlegességre még nem került sor. A politikusok egyelőre beérik a dráma és a komédia színre vitelével, aminek következtében az ország népe ingyen cirkuszt láthat.

Hogy vitatkoznak? – hát ez a dolguk, a részigazságok ütköztetéséből kell közös nevezőre jutni, ami a demokrácia alapkövetelménye. Az országházban azonban gyakran szélcsend uralkodik, amiről az üres padsorok árulkodnak. A tévénézők eltűnődnek: akiknek leginkább helyt kellene állniuk, példát adniuk, azok lopják a napot? Lógásért veszik fel a summás fizetéseket? Azt hozzák fel mentségül, hogy távolmaradásuk a tiltakozás legszembetűnőbb formája. Az ülésteremből való tömeges kivonulás a leghatározottabb állásfoglalás. Ez igaz, de az is bizonyos, hogy előbb be kellene menni a gyűlésterembe, hogy onnan ki lehessen vonulni. Ha a színház olyan üres lenne, mint sok esetben a parlament, a darabot menten levennék a műsorról. Az országházban azonban közönség nélkül is a folyik a „műsor”.

A színházban is pezseg az élet, a játék a nézőket elkápráztatja. A szerepek alakításában mintegy felsejlik a kozmikus „isteni játék”, amelyet a Teremtő művelt a mindenség semmiből való elővarázsolásával. Isten nem verejtékes munkával, hanem szeretetének eksztázisában hívta létbe a világot. Hogy napokon át újra és újra munkába kezdett volna, hogy a nagy mű után pihenésre lett volna szüksége, amint azt a Biblia írja, az csak a szöveg szerzőjének találmánya, aki műve megírásakor megfeledkezett arról, hogy a Teremtő fáradhatatlan. A bibliamagyarázó – nyilván – másképpen vélekedik: a szerző ilyen formában akarta a hat nap utáni pihenőnapot szentesíteni.

A színház a közélet temploma, a színész Thália papja. Minden egyes előadás egyszeri, megismételhetetlen. Ugyanaz a darab ugyanabban a rendezésben, ugyanazokkal a színészekkel másnap már nem ugyanaz. Más a közönség, más a csillagok állása, más hatások érvényesülnek a színészekben, nézőkben. A színházban a nézők átélik azt, hogy ők maguk is az élet színpadának szereplői. Thália szentélyében kilépnek az élet nyomasztó gondjaiból, elszakadnak az anyagiak vonzásától, felemelkednek a szellem világába. Katarzison esnek át, papi feloldozás nélkül is megtisztul a lelkük.

A színház feladata, hogy nevelje, hangolja az embert, de nem kidogozott pedagógiával, hanem átéléssel, játékos könnyedséggel, személyes varázzsal. A kultúra eredetében, létmódjában a játékhoz kapcsolódik. A görögöktől nemcsak kultúrát, káprázatos mitológiát, hanem az olimpiai játékok szeretetét is örököltük. Négyévenként az egész világ az olimpiai játékok lázában ég, a sportolókat egyéni és nemzeti büszkeségük fűti. A sportrendezvények, vetélkedők a játékok izgalmas légkörében zajlanak. Nemcsak a színész, nemcsak a sportolók, hanem mi magunk is a játék bűvöletében élünk. A küzdő ember a játékban felszabadul, átéli, hogy a sziszifuszi erőfeszítést érdemes vállalni, mert a fáradozást győzelem koronázza.

De a költészet is játék, a szavak játéka, nem is beszélve a muzsikáról, amelyben a lassú változatok a táncoló párok könnyed keringőjére emlékeztetnek, a beépített futamok pedig a művészi testmozgás villogó játékát idézik.

A színház csak játék és az élet csak valóság? Nem, mindkettő valóság, csak máshol és másképpen. Ha a színházat csak játéknak vesszük, lényegétől fosztjuk meg. A színház öntörvényű valóság, sűrített terében az élet egy-egy mozzanatát jeleníti meg, mélyebb, titokzatosabb valóságában mutatja azt be. Az életben az álarc megtévesztő, a színházban nélkülözhetetlen kellék, nélküle nincs játék. Az álarc révén ismer a néző igazi önmagára.