A múzeumlátogatás során a turistacsoport egy múmia előtt nézelődött. Egyikük megkérdezte az őrt: hány éves ez a kiállított tárgy? Kétezer-hét – hangzott a válasz. A kérdező elámult, majd tovább érdeklődött: honnan tudja az évszámot ilyen pontosan? – Onnan – felelte az őr –, hogy amikor engem ide felvettek, ez a múmia pontosan 2000 éves volt, én pedig hét éve dolgozom itt. Ha a régészeti leletek időbeli besorolása is ilyen egyszerű lenne, a régészek válláról nagy teher esne le, többé nem kellene a laboratóriumokban görnyedniük.

A múlt titokzatos, nem hagyja magát könnyen felfedni. A múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle: a múlt nem épületmaradvány, kemence, fegyver, nyereg, zabla, karperec, fülbevaló, bár ezek mind hozzá tartoznak. A múlt a mindennapi élet színes szövedéke: születés, munka, pihenés, álmodozás, szerelem, szenvedés, halál. A régész tudja, hogy az élet megdermed a leleteken, ő csak tapogatózik a sötétben, ezért a képzelethez kell folyamodnia, hogy fogalmat alkosson az ősök gondolatvilágáról, kétkezi munkájáról, mindennapi életéről. Ez a képalkotás azonban nem lehet a képzelet szabad játéka, annak a valóságot meg kell közelítenie. Joggal kérdezhetjük: ugyan ki tudná most, századok, évezredek távlatából mindazt pontosan leírni, ami annak idején történt? Senki sem képes erre, ennek ellenére a régmúlt, a múlt mind a tudós, mind az érdeklődő fantáziáját izgatja. A régiségek feltárása olyan, mintha a múlt filmjét visszafelé pörgetnék: lehántja az egykori tárgyakra rárakódott későbbi rétegeket. A múlt feltárása hasonlít egy alig felismerhető festmény restaurálására. Aprólékos a munka, de megéri a fáradtságot. Az ószert – ahol korábban csak szegények vásároltak – manapság a pénzes emberek is látogatják. A régiségeket gyakran reklámozzák, kirakatba helyezik, megvilágítanak régi tárgyakat, értéknek tartják őket, mert azok nem a futószalagról, hanem a mester kezéből kerültek ki, aki alkotására rányomta bélyegét.

A kultúrtörténet olykor bizarr eseményeket említ, amelyekre senki nem számít. Bizonyos francia tengerésztiszt olcsó úti emléket, kis ajándéktárgyat akart szerelmének vásárolni. 1820-ban a görögországi Milosz szigetén megvett egy Vénusz-szobrot. Mivel a szobornak nem volt karja, az ajándéktárgyat bagópénzen megkapta. Ma már tudjuk, hogy a szobor a Krisztus előtti második évszázadból származik, és „milói Vénusz”-ként a Louvre egyik látványossága. Ennek a szobornak a másolatai minden méretben és árkategóriában kaphatók az ajándéktárgyak boltjaiban. A giccses emléktárgyak a turistaszezon menő portékái. Az említett esetben a szerencse a tengerésztiszthez szegődött, olcsó ajándéktárgy helyett művészetet kapott. A turisták többsége viszont giccset vásárol, amit művészetnek tart.

Az Egyiptomba bevonuló Napóleon a tömérdek régiség, műkincs láttán felkiáltott: „Katonák! Négy évezred tekint le rátok!” A császár parancsára Toulon kikötőjéből a tizenhárom hadihajó mellett több száz szállítóhajó is a „kincsesbánya” felé vette az irányt, hogy elszállítsa a letűnt egyiptomi kultúra halhatatlan emlékeit, amelyek a Louvre múzeumban azóta a francia dicsőséget hirdetik. De a többi nagyhatalom sem maradt makulátlan. A British Múzeumban vannak az athéni Parthenón szobrai, New Yorkban, a Metropolitan Museum of Art középkori gyűjteményében számos európai kolostor kincse, Berlinben a pergamoni Zeusz-oltár, Rómában az egyiptomi obeliszkek, Moszkvában Trója kiásott kincsei, az Ermitázs műkincshalmazáról nem is beszélve. És mi van a magyar múzeumokban? – Az, ami a vesztett csatákat követő fosztogatás után még megmaradt. Egy vidéki, kevés régiség birtokában lévő múzeum munkatársa kesernyés humorral megjegyezte: eleink a Kárpát-medencébe való bevonuláskor rossz helyen parkoltak, nyugatabbra nagyobb biztonság és gazdagság várta volna őket.

A régmúlt, a múlt emlékeiben nem dúskálunk, de a magyar hazában és az elcsatolt területeken látnivaló így is bőven akad, és aki azokat megismeri, az a múlt szellemi örökségével gazdagodik. A csoportos múzeumlátogatás maratoni ütemében csak felszínes információk birtokába jutunk. Nem azért megyünk múzeumba, hogy kipipáljuk, már itt is jártunk és ezt-azt láttunk, hanem azért, hogy ismereteket gyűjtsünk és esztétikai élményben legyen részünk, amelyet csakis a múlt emlékei, művészi alkotásai nyújthatnak számunkra.