Az élet hosszú út, a végtelenbe fut

Audio file

Az 1800 táján született Mérő Józsefet, a mélyen vallásos bajai lakost számos megpróbáltatás érte. Egy év alatt elveszítette három gyermekét, papnövendék fia elhagyta a szemináriumot, lánya a zárdát, később felesége is meghalt. Ezek a tragikus események mélyen megrendítették a magára maradt özvegyet, de a csapások súlya alatt nem tört meg. A hitből erőt merített, és elhatározta, hogy a Szentföldre zarándokol. 1866 tavaszán kivágta a kertjében lévő diófát, keresztet ácsolt belőle, tarisznyát akasztott nyakába, és a kereszttel a vállán gyalog elindult a Szentföldre. Helységről helységre vándorolt, a jó emberek megszánták, szállást és élelmet adtak neki. Így érkezett meg két év után Szerbián, Bulgárián, Törökországon át ezer veszély és szenvedés közepette a Szentföldre. Keresztjével végigjárta a szent helyeket, majd keresztjét a ferenceseknek ajándékozva, a getszemáni barlangban hagyta. Az élet kálváriáját és a szentföldi Kálváriát megjárt zarándok boldog embernek vallotta magát, amint azt sokszor hangoztatta.

Az ember különös lény: nem elég önmaga számára. Attól ember az ember, hogy túl akar lépni önmagán, értelmét és szívét a végtelen felé irányítja. Teljességre törekszik, ami elérhetetlenül távolinak tűnik, mégis néha annak közelségét érzékeli. Talán meg sem tudja nevezni azt, akit keres, mégis szüntelenül Őt szólongatja. Gyakran rossz irányban keres, de tévedését folyton kijavítja. Görbe utakat tesz, mégis lassan araszol előre, hiszen akit keres, az útban van, közeledik feléje.

A messzeség utáni csillapíthatatlan vágy valójában meg nem talált, vagy elveszített Isten utáni sóvárgás. Az embereket évszázadokon át izgatta: vajon mi történt az édenkerttel a bűnbeesés után? Örökre eltűnt, nem lehet többé rátalálni, vagy hosszas keresés után mégiscsak nyomára lehet akadni? Miért nem ízlelheti a földi halandó azt a boldogságot, amely az ősszülők lényét átjárta? A mai ember is a paradicsomi boldogságot esdi. A turista mintha ösztönösen az elveszett édenkertet keresné a nagyvilágban. Templomok, mecsetek, várak, múzeumok, lenyűgöző tájak látványa csak rövid időre oltja a végtelen utáni szomjúságát. Látni akarja a világot, mert beleveszett a reklám, a piac tengerébe, a talk-show és a bevásárlóközpont lélektelen fényözönébe. Lelke mélyén valami egészen másra vágyik, maradandó élménnyel szeretne gazdagodni.

A zarándok mélyre ás annak tudatában, hogy a kincs ott rejlik. A búcsújárást jobbára úgy ismerjük, mint a barokk idők látványos, kultikus eseményét. Zászlók, szentképek, színes ruhák, égő gyertyák, imára kulcsolt kezek a lelki töltekezés külső jelei. A szent hegy, a búcsús szentély az istenközelség, a megdicsőülés helye. A természet lágy ölén, a magaslaton a „hely szelleme” kiárad. A zarándok nemcsak az anyag, de a képzelet világában is utazik, nemcsak szemével, de szívével is lát. Átéli, hogy az anyagi világot a szellem átjárja. Ha lelke megtisztul, hirtelen fellebben előtte a fátyol, betekinthet a titkok világába. Gárdonyi ezt a sejtésszerű élményét önti szavakba: „A sárba tévedt kócsag is fehérre / mossa tollát mielőtt hazatérne, / s így száll az égbe hófehér ruhában… / Az ember mosdik könnye harmatában.”

A csángómagyar zarándokok Csíksomlyóra való megérkezése és imába merült jelenléte a búcsú felejthetetlen látványa. A gyalog megtett hosszú út az imádság, a lelki tisztulás folyamata. A zarándok azt érzi, hogy a búcsúra vezető út tele van útjelzőkkel, Isten eligazító jeleivel. A célba érés örömét a búcsús ének égbe szálló dallama teszi ünnepélyessé: „Nyíljon ki szívetekben az örömvirág, zengjétek, hadd hallja meg az egész világ!”

Ezt az üzenetet még a nem hívők is meghallják, hiszen az örömet hirdető csángóknak minden okuk meglenne a szomorúságra. Ők az etnikai elnyomás földjéről jönnek, időtlen idők óta fennmaradásukért küzdenek, anyanyelvük is veszélyben forog, és mégsem esnek kétségbe, hitük erőt, bátorságot ad nekik.

Csíksomlyó hegyén ők az Istennel, egymással és az egész világgal kiengesztelődött boldog emberek. A kegytemplomban alvó zarándok nyitott eget lát, a túlvilág dicsőségét szemléli, ő maga is a Nagyasszony trónusa elé járul. A lelkébe ivódó színes kép az igazi búcsúfia, ami később fel-felcsillan a szürke hétköznapok világában.