Jó néhány évvel ezelőtt a kommunista diktatúra alól felszabadult kelet-európai országok libasorban igyekeztek az Európai Unió bejárata felé, és a zöld jelzésre belépő ország harsonaszóval adta a világ tudtára: Na, végre! A székely atyafi nem kirakatba illő megjegyzése szerint mást jelent valahová belépni, és megint mást valamibe belelépni. Hogy ez mennyire igaz, azt a kettős mérce alkalmazása szemlátomást igazolja. A zsidók is örömmámorban úsztak, amikor a hosszú pusztai vándorlás után az ígéret földjére léptek. Első meglepetésük viszont az volt, hogy a „tejjel-mézzel” folyó ország helyett hegyes, sziklás vidékre érkeztek. Az unióba belépők is másképpen látják a politikai tömörülést belülről, mint ahogy az kívülről látszott. A társulásnak legnagyobb csalódottjai az őshonos etnikai kisebbségek, amelyek hiába követelik jogaikat, kérésük pusztába kiáltó szó marad. Így aztán a kisebbségek felszámolásán mesterkedő országok nyeregben érzik magukat: elsorvasztó politikájukat a belügy égisze alatt zavartalanul folytatják.

Mást se hallani az unió pódiumáról, mint a jogállami normák betartásának sulykolását. És „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”. Magyarországot és Lengyelországot máris a diákkorból ismert büntetéssel, sarokba állítással fenyegetik. Az unió ideológusai kisebbségi jogokról hallani sem akarnak, de az állatvédők nyomására az állatvédelem jogi chartáját már évekkel korábban törvénybe iktatták, ami dicséretet érdemel, de hozzá kívánkozik a bibliai figyelmeztetés: „egyiket meg kell tenni, a másikat nem szabad elhagyni” (Mt 23,23). Ha az állatoknak jogaik vannak, az etnikai kisebbségek miért nem férnek bele az Európai Unió jogi kategóriáiba?

Az EU jogszabályai előírják, hogy egyhuzamban nyolc óránál hosszabb ideig tilos állatokat szállítani, a pihentető szünetekben az állatokat itatni, etetni kell. Ha a szállítmányt huszonnégy óránál tovább utaztatják, kísérőről kell gondoskodni. Az állatnak joga van utolsó óráit nyugodt körülmények között tölteni, fájdalommentes kimúlást kell biztosítani számára. Az állatvédelemnek már jelentős irodalma van.

Louis de Funès komikus egyik filmjében remek alakításban pellengérezi ki a bürokrácia visszásságait. A basáskodó főnök kötelességmulasztás ürügyén felelősségre vonja beosztottját. A tisztviselő felettese előtt mélyen meghajol, fogadkozik: soha többé… Alighogy kilép, összefut alantasával, akire ráförmed, és hivatalból való menesztéssel fenyegetőzik. A heves hullám végigfut az egész hivatali vonalon, majd a végén az istállóban az állatgondozón csattan ezúttal nem az ostor, hanem a pofon. Az állatgondozó – természetesen – megköszöni a rendre utasítást, majd dühében az udvaron tesz-vesz. Amikor felettese eltűnik, nekiront az épület sarkánál csendesen szunyókáló szamárnak, és kegyetlenül belerúg. A szerencsétlen állat felkapja fejét, tehetetlenségében topogni kezd, majd sorsába belenyugszik, és békésen tovább pislog. Az unió rangsorában hasonló a helyzet. A „nagyokat” alig éri rendreutasítás, Magyarországot pedig folyton leckéztetik.

Bartosságh József gazdatiszt, a nap szülöttének korában a jószággondozás még vonzó, idillikus foglalkozás volt. Az állattenyésztő népek szemléletében a nyájat vezető, oltalmazó pásztor a szerető gondoskodást jelenítette meg. Jézus is használta a pásztor és nyáj hasonlatát, egyik példabeszéde éppen a jó pásztorról szól. A mai ember viszont többnyire szánalommal szemléli a nomád életformát. A juhokhoz inkább negatív képzettársítást kapcsol: a „birkatürelem”, a „nyájszellem” nem tartozik a hízelgő kifejezések közé. Az állatgondozói szakma körül nincs tolongás, de az állatbőrből készült ruhák, tárgyak iránt ma is élénk a kereslet.

A hárombetűs bőr szó jelöli nyelvünk minden rendi és rangú élőlényének „kültakaróját” és a belőle készült tárgyak sokaságát. A nők nemcsak ma, a múltban is a szépség rajongói voltak. Kleopátra szamártejben fürdött, idős Báthori Erzsébetről azt híresztelték, hogy ártatlan kislányok vérével fiatalítja ráncos arcát.

Testünk első számú védelmi rendszere bőrünk, amely megóv a környezet káros hatásaitól. Bámulatos regenerálódó képessége van, a bőrsejt 28 naponta átdolgozza magát. Nemcsak orrunkkal, de bőrünkkel is lélegzünk. A bőr üzen is, jelzi gazdája egészségi állapotát, amit a „rossz bőrben van” mondás is kifejez. Talán ezért is mondjuk: senki sem akar a bajba jutott ember „bőrébe bújni”, mint ahogy a magyarok sem szeretnének az Unió korifeusai előtt „rossz bőrben” mutatkozni.