Önmegtagadás vagy önmegvalósítás?

Audio file

Az önmegvalósítás majdhogynem kulcsfogalom a mai nevelésben, ami azt sugallja, hogy az embernek komoly erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy igazi önmaga legyen. Külső behatás, kényszer alatt mássá lesz, mint amivé lehetne. Ezt a véleményt talán még el is lehetne fogadni, csakhogy az ember nem tudhatja: valójában mikor igazi önmaga, és mikor nem. A vélemények megoszlanak. Sokan már az erkölcsös nevelésben, a hagyományok továbbadásában, a lemondásban az önmegvalósítás akadályát látják. Mások éppen az ilyen korlátokban vélik felfedezni a hiteles önmegvalósulást, hiszen az ember így nem lesz a pillanatnyi szeszélyek, vágyak, szenvedélyek foglya, hanem szabadon kibontakoztathatja saját értékeit.

Az örmény Fogolyán András Vilmos december 6-án született, szülei bizonyára a Mikulás ajándékának tekintették. Örültek, hogy gyermekük az első világháborút követő kilátástalan helyzetben a szerzetesi hivatást választotta. A háborús körülmények között a kolostor viszonylagos biztonságot jelentett gyermekük számára. A szerzetes születési évfordulóján essék néhány szó a szerzetesi hivatásról.

A szerzetes hármas fogadalmat tesz: vállalja a nemi önmegtartóztatás, a szegénység és az engedelmesség erényének gyakorlását. Legyőzi a test vágyait, a szemek kívánságát és az élet kevélységét – mint János apostol írja. Épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit a mai világ reklámoz, fennhangon hirdet.

A kereszténységet sokan azzal vádolják, hogy szigorú, embertelen szerzeteseszményt állított fel, amit legfeljebb csodálni lehet, de követni már kevésbé. Elfojtja az élet kínálta örömöket, megakadályozza a személyiség kibontakozását.

A szerzetesi hivatást vallástalan embernek nem lehet megmagyarázni, mint ahogy a szerelmet sem annak, aki soha nem volt szerelmes. Hit kell ahhoz, eget megnyitó hit és határtalan bizalom az iránt, aki az életáldozatért százszor annyit és az örök életet ígéri. A szerzetes abban a meggyőződésben él, hogy nem az a szabad, aki azt teszi, amit akar. Ez csak látszólagos szabadság, valójában az önző kívánságok szolgasága.

A szerzetes megrendült ember, lelkét megérintette a kegyelem, így ráérez arra, hogy Istent nem a felszínen, hanem a mélyben kell keresni. Tudja, hogy az ember lelkében az istenkép az énközpontúság miatt elhalványult, ezért az elmélkedésben, imában, az önmegtagadásban a megvilágosodás kegyelméért esedezik. Mózessel fohászkodik: „Mutasd meg arcodat!”

Hogy Isten gyermekeinek szabadságát elnyerje, lemond az anyagi javakról, a családalapítás öröméről, a kényelemről, a büszkeségről. Visszavonultan, csendben tölti napjait. Látszólag semmi nem változik körülötte, nem ragyog fölötte mennyei fény, továbbra is jeltelen, gyarló ember marad. Elfogadja saját tökéletlenségét, hogy Isten kegyelme kiteljesedjék benne. Meggyőződése, hogy a lelki életben nem azok haladnak, akik folyton eredményeket mutatnak fel. Csak azok viszik sokra, akik a többi emberhez hasonló gyarló teremtményeknek tartják magukat, akiket Isten elesettségük ellenére is szeret, megvált, üdvözít. A magányt meg kell szokni, meg kell szeretni, meg kell élni. A magány az istenközelség nélkülözhetetlen feltétele. Más az istenélményt megélni, és más a könyvekből kiolvasni. Mindkettő világosság: az előbbi ragyogó napfény, utóbbi halvány utcai lámpa.

Annak idején a bizánci császárok időnként felkeresték a sivatagban élő remetéket. Tudták, hogy az aszkéták tekintete a dolgok mélyére hatol, sokkal inkább, mint a napi ügyintézéstől elfásult minisztereké. A szerzetesek a lelki élet mestereit követik annak tudatában, hogy a jelentéktelennek látszó dolgok elég jelentősek ahhoz, hogy megakadályozzák a lelki előmenetelt. Végtelen vágyak és véges lehetőségek, ez az emberi élet, a természetfeletti élet pedig ennek a fordítottja: visszafogott, véges vágyak és végtelen lehetőségek. A városi élet ritmusában őrlődő ember számára kellemes érzés időnként elcsendesedni, barangolni az erdőben, kiülni a folyó partjára. Mindez csak ízelítő abból a csendből, magányból, amely a szerzetes egész életét jellemzi.

A szerzetesek az oly sokat hangoztatott reformok hiteles képviselői. Az igazi reform közelebb visz Istenhez és az emberekhez. A téves reform pedig az emberi vágyak és a divat után szalad, és így a kereszténységet valamiféle rosszul menő vegyeskereskedéssé alacsonyítja, amely folyton a vevők után kiált.

Szent Ferenc fiai és a többi szerzetesrend tagjai az Isten- és emberszeretet hiteles tanúi, akik üres kézzel az evangélium gazdagságát nyújtják az Istent keresők számára.