A kegyelet adója

Audio file

Az 1848-as szabadságharc kitörölhetetlen a magyar nemzet emlékezetéből. A március 15-i megemlékezések élénk színekben varázsolják elénk az eseményeket. A téli álmából feltámadó tavasz hű képe az idegen elnyomás dermedtségéből, fásultságából feltápászkodó nemzetnek. Március 15-én, az ünnep hangulatában alig gondolunk október 6-ra, noha a két dátum foglalja időkeretbe a történelmi eseménysort, egyik a másikban lesz teljessé.

Kara Győző figyelmét az október 6-i gyászos esemény ragadta meg, részt vett az aradi vesztőhelyen 1913-ban folytatott ásatásokon, amikor öt vértanú földi maradványait tárták fel. Így akarta leróni a nemzet nevében a 13 aradi vértanú iránti kegyeletét. Az aradi vértanúknak megadatott, hogy ne csak vízkeresztségben, de vérkeresztségben is részesüljenek. A vízkeresztségben az égi haza polgára lettek, a vérkeresztségben a földi haza dicsőült meg bennük. Különös, hogy éppen a szabadságharc zűrzavarában,1848 decemberében találták meg Székesfehérvárt III. Béla és felesége koporsóját. Az uralkodópár csontjait a Nemzeti Múzeumban csodálhatta meg a nagyközönség, sőt – állítólag – a múzeumőr némi csúszópénz ellenében megengedte, hogy az érdeklődő kezébe vegye az Árpád-ház egyik legnagyobb királyának koponyáját.

Kevés magyar uralkodónak adatott meg, hogy sírjukat a későbbi nemzedékek felkeressék. Többségük temetkezési helyét nem is ismerjük, vagy ha igen, akkor is csak üres sírokat láthatunk. Bezzeg a Westminster-apátságban, vagy az El Escorialban az angol és spanyol polgárok tiszteleghetnek a nemzet nagyjainak porhüvelye előtt. Fontos az emlékezés, a múlt felelevenítése, a tiszavirág-életű polgárok remélhetik, hogy ha róluk nem is, de koruk nagyjairól a jövendő nemzedékek majd megemlékeznek.

A székesfehérvári bazilikát, a középkori magyar királyok temetkezési helyét a német-római seregek rombolásai után a törökök dzsámivá alakították. A sírokat meghagyták ugyan, de a környező épületeket fegyvertárnak, magtárnak, istállónak használták. A későbbi harcokban a megmaradt relikviák csaknem mind elpusztultak, ami épségben maradt, azokból is több a későbbi építkezések áldozatául esett.

A magyar történelem vérzivataros századai során alig akadt uralkodó, aki békében nyugodhatott sírjában. Több magyar királyról tudunk, akik holtukban még egyszerű temetésben sem részesültek, holttestüket a koronás főhöz méltatlan bánásmód érte.

A királysírokat gyakran nem is idegen kéz háborgatta, hanem maguk a magyarok. Károly Róbert halotti aranykoronáját a temetés után bizonyos János őrkanonok lopta el a székesfehérvári bazilikából. A váradi sírboltot, ahol többek között Szent László és Zsigmond király nyugodott, Izabella királyné zabolátlan csapatai dúlták fel. És hogy Izabella férjét, Szapolyai Jánost is említsük, az ő holtteste is hasonló bánásmódban részesült. A gyászmenet 1540-ben indult útnak Szászsebesről Fehérvárra, de a Maros menti erdőkben támadás érte. A király holtteste csak másodszori temetésekor került végső nyughelyére, a Szent Mihály-templomba.

A kincses Kolozsvár szülöttének, Mátyás királynak a holtteste is kevés híján a német-római császár katonáinak áldozatává vált. A Közép-Európát egykor sakkban tartó király holttestét végül is csak a császár erélyes fellépése mentette meg, aki visszafogta a hullagyalázásra készülő zsoldosait. Erdély aranykorának legendás fejedelme, I. Rákóczi György sem tudott a kísértésnek ellenállni, 1638-ban azért töretett fel egy váradi királysírt, hogy a gondosan eltemetett kincsekkel vagyonát gyarapítsa. A kegyeletsértő művelet végrehajtóinak megnyugtatására kijelentette: az elhunytnak odaát már nem lesz szüksége a csillogó ékszerekre.

Habsburg uralkodóink szerencsésebbek voltak, kegyeletben részesültek, békés nyughely jutott nekik osztályrészül. Többségük a bécsi kapucinus kolostor kriptájába került, ahová utolsóként, 1989-ben Zita királynét, IV. Károly magyar király feleségét helyezték örök nyugalomra.

A rendszerváltást követő kilencvenes évek óta több terv is született egy méltó nemzeti emlékhely kialakítására, amiről azóta is heves vita folyik. Csak remélhetjük, hogy végre egy alkalmas, igényes, méltó díszhelyet kaphatnak majd a nemzet nagyjai. Egykori uralkodóink összegyűjtött relikviái – több mint 400 csontváz, 83 ládába ömlesztve – várják, hogy a tudomány azonosítsa őket, és egy tisztelettudóbb utókor, az elhunytak nevét a leletek fölött megörökítve, végre végső nyughelyükre temethesse őket. Az utókor legalább ennyivel tartozik elhunyt nagyjainknak, akik a magyar nép sorsát a történelem viharaiban felvállalták. Lelki békét hoz, ha a halandók kegyelettel adóznak a halottaknak.